Évek óta nem volt lehetőségünk családdal, barátokkal eltölteni egy hosszú hétvégét, de erre a hétvégére sikerült megszervezni, így csütörtökön délután 1 órakor útnak indultunk Kárpátaljára. Kiváncsian vártuk az utazást, hiszen még sosem jártunk ezen a régi magyar területen. Budapesti dugón, 4 esőfelhőn és 400 km utazás után este fél 9-kor megérkeztünk az országhatárhoz. A magyar határőrök nagyon kedvesek voltak, pár perc alatt továbbengedtek. Az ukrán határon azonban mintha időutazásból léptem volna ki, 70-80-as évekbe érkeztem volna. Ki sem szálhattunk az autókból -amit egy hatalmas tábla is mutat. Ahogy haladt a sor, (2 autóval mentünk) kiszúrhattak bennünket, mert a kaputól még  jó száz méterre, egy határőr lépett az autóhoz és kérte az útleveleket és az emigrációs lapokat -utóbbiról fogalmunk sem volt, hogy mi is az. No, ő közölte, hogy ha nincs mehetünk haza, majd megkérdezte, hogy van-e egy százasunk. Adtunk. Kaptunk 3 ilyen lapott, amit ki kellett tölteni. Az érdekessége az volt, hogy a magyar-ukrán határon az adatlap csak cirill betűkkel oroszul ill. angolul volt nyomtatva. Egy pillanatra a dühtől sem láttam -nem elég, hogy pénzt kér (nyugta nélkül) még magyarul sincs rajta, hogy milyen adatot kér. Ezek után kaptunk egy általa írt cetlit amit majd a kapunál kell átadni -nekem itt már nem stimmeltek a dolgok, vajon mit írt rá. Természetesen a kapunál minden iratunkat elvették, az útleveleket sem akarták visszaadni és a kocsi papírjait darabokra szedték. Minden eredeti dokumentumot az autóról át kellett adni, a forgalmiban a vásárlás napjától a tulajdonos nevére kiállított, befizetett biztosítási csekkek is benne voltak, de határozottan állították, hogy becsempészni szeretnénk az autókat. Azt az autót, ami bőröndökkel és ásványvízzel van megrakva=kirándulni mennénk, a másik kocsiban pedig már 1 órája ordít a másfél éves gyerek, de mi autót csempészünk. Semmit nem közöltek velünk, félre állították az autóinkat és 1 órás huzavona után -még mindíg nem kaptva vissza az iratainkat, közölték velünk, hogy az autók maradnak, mi bemehetünk. Nos kevés esély volt arra, hogy ami az eszemen keresztül futott -miszerint mindjárt megverem, meg is teszem. Nem volt arra lehetőség, hogy a gyereket tisztába tudjuk tenni, ezért maradt a hátsó ülés, amikor ezt meglátta kedvenc határőrünk, kinyitotta a vezetőülés első ajtaját és behajolva végignézte a pelenkázás folyamatát. Nem publikálható goldolataim támadtak. Persze még azt is végig néztük, ahogy egy ukrán a kocsijából kiszálva áttolja a határon az autóját (inkább roncs, mint autó, ugyanis nem működött) és simán átengedik. Csak nem utáják az urak a magyarokat? Közölték, itt más törvények vannak. Kicsi magyar, nem érteni. Visszatereltek bennünket a kijárathoz, ahol ömlesztve visszakaptuk a papírjainkat. A magyar határon csak annyit mondtak a fiatal határőrök -gondoltam eszmecserét futtatok velük, mert nem értem a dolgot, azt a választ kaptam, hogy ez mindennapos. Ők kérdezték, hogy miért nem engedtek át, de mondtam, hogy sajnos konkért dolgot az autón kívül nem mondtak. Csak annak örülök, hogy fegyvert nem tettek a fejünkhöz, de azt mondták ezek a fiúk, hogy már ez is előfordult. De ezek a srácok legalább korrektek voltak. Szóval a visszaút is 400 kilóméter és újabb 6 óra volt, így hajnal negyed háromra Tatabányára értünk. A 12 órás utazás, 1 tank benzin és az 1 -másfél órás várakozás tanulságos volt. Egy olyan ország van csak, ami saját magával határos: Magyarország. Ez a rész valóban kelet. Fél év alatt bejártam Európát Barcelónától-Frankfurtig. Sehol, semmilyen atrocitás nem ért. De ez túl megy minden határon! Soha, semmikor nem utazom erre a környékre. Ha nincs szükség a forintunkra, ne legyen... De azoktól akik bennünket vártak, főztek ránk (gluténmentes ételeket is), buszt fogadtak a kiránduláshoz, bocsánatot kérek. De azért nem fogok bocsánatot kérni, mert magyar vagyok.