Adott volt egy hétvégi ebéd, családi születésnap alkalmával. Illően több fajta süteményekkel megérkeztünk, kicsit korábban is a megbeszéltnél, de akkor már legalább besegítünk. Mindenki a konyhában ténykedett, a legjobbat akarta kihozni magából, no persze ekkor kezdődnek a gondok. Az anyukám, a hugom és kedvenc sógorom azon tanakodtak miért is lett egy kicsit sós a hús, de nem jöttek rá. Mi bent a szobában mindenkit meghallgattunk és tanácsot osztogattunk, hogy mi lehet a hús baja. Elmondta a hugom, hogy alig sózta be a húst, nem érti mi a baj. Következett a sógorom, aki szintén elpanaszolta, hogy nem érti miért lett sós a hús, pedig olyan óvatosan sózta. Nos, gyanús lett a dolog, mert aztán anyukám is azt panaszolta, hogy sós a hús pedig tényleg alig sózta meg. Fulldokoltunk a nevetéstől, mire mindenki bejött hozzánk és nem értették a kitörő jókedvet. Felvilágosításként közöltük velük, hogy hármójukból, hárman sózták meg a husit, függetlenül egymástól, egymásnak jót akarva segítettek be a főzésbe. Egyszóval a tény, hogy mindhárman megsózták a húst, de egyikőjük sem sózta meg a köretnek szánt rozmaringos burgonyát. Kiegészítve egymást a sótlan burgonyával és a kissé sósra sikeredett hússal, nagyon jó kis szombati ebédet zártunk.