A napokban összefutottam egy régi nem túl kedves ex-kollégámmal. Levegőnek véve hagytam, hogy elsétáltjon mellettem s nem köszöntem. Ő sem. S jött a nagy dilemma. A köszönés alapvető nívó -amit elvárok magamtól s ezáltal másoktól is, azonban elbizonytalanított az a tény, hogy felkérte volt kollégáimat arra, hogy ne álljanak szóba velem a volt munkahelyemen. Ennek már több mint egy éve s szinte egészen idáig eszembe sem jutott. Akkor sem és most sem haragszom rájuk, hiszen annak ellenére, hogy be kellett tartaniuk (ha a közelben volt), ezalatt én olyan dolgokat tanultam meg, amelyek mára előbbre vitték az életemet, a tapasztalatomat és főként az új kollegákat -akik mára már barátok is. Soha nem futamodtam meg dolgok elől és akkor sem tettem, mikor felmondtam. A napokban megtudtam, hogy újabb és újabb jelölteket keres akibe bele lehet kötni és gerinctelenül eltaposni -elkezdtem sajnálni. Rossz lehet így élni, hogy nem tud és talán nem is akar kitörni ebből az életfilozófiából. Miközben sorra kerültem a postán már el is felejtettem tovább gondokozni a dilemmámon. Mára úgy döntöttem, hogy legközelebbi találkozásunknál habozás nélkül köszönök, hiszen nem kerül semmibe és már nem is érdekel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Andi0326 2010.02.19. 21:07:08
Had érezze magát sz@rul....
Ne foglalkozz vele, Neked pár másodpercig kell elviselned a látványát, Neki saját magát egy életen át!
Neked jobb sokkal!!!
Örülök, hogy írtál!!!
Gránátalma · http://granatalma.blog.hu/ 2010.02.19. 21:14:57
Nagyon köszönöm!